Lost In Translation

Adăugare comentariu

Comentariu publicat de Viorela Codreanu Tiron pe Noiembrie 19, 2008 la 7:34am

Ochiul somnului – darul iubirii
Az álom szeme – a szerelem varázsa

poeme
versek
Ediţia a II-a bilingvă

Második, kétnyelvű kiadás

Selecţie şi tălmăcire în limba maghiară
Válogatta és románból fordította
HORVÁTH DEZSŐ

Învaţă-mă,
cum să opresc timpul acesta
ce curge haotic?
să-ţi pot strecura printre gene
o mîngîiere
un cîntec
o poezie
un cuvînt
– ca o lumină adîncă –
frumos să încolţească
în inima ta?


Taníts meg,

hogyan állítsam meg az időt,
mely zavarosan folyik?
hogy szemeid elé
tudjam tenni
a simogatást
a dalt
a verset
a szót
– mint döbbenetes világosságot –
melyek szívedben kivirágoztak?


Cuvinte

Cuvinte aruncate, pierdute, tăcute,
rămase nespuse,
pe toate le-am cules
şi le-am spălat cu rouă-de-soare.
le-am presărat pe ropotul ploii
şi le-am înfipt în mare,
de unde valul le-a adus la picioarele tale.
Să nu te apleci!
Eu am ţinut odată valul în mîini
şi-am presărat fire de iarbă
pe creştetul universului
şi-am văzut:
Deasupra...
Dedesubt...
Nimicul îşi face culcuş.


Szavak

Eldobott, elveszett, néma szavak,
soha ki nem mondottak,
rendbeszedtem mindeniket
a reggeli nap harmatával tisztára mostam,
szerteszét szórtam az eső visszhangjával
tenger vizébe véstem,
ahonnét a hullámok lábad elé hordták.
Ne hajolj le értük,
mert egyszer már kezedben tartottad őket.
Fűszálakat szórtam
És láttam:
Fentről…
Lentről…
Hogy a semmi magának fekhelyet készít.


Pruncul singurătăţii

Legăn şi acum
pruncul singurătăţii...
Îl hrănesc în neştire
cu lapte-de-lacrimi,
cu rouă-de-stele,
chiar dacă ştiu
că-mi secătuieşte inima,
şi-mi frînge mîinile cu greutatea lui;
chiar dacă ştiu că-mi oboseşte
pînă şi gîndurile sterpe.
Legăn şi legăn...
poate va adormi
o clipă doar.

Az egyedüllét gyermeke

Még ringatom
az egyedüllét gyermekét
étellel kínálom
könnytejjel,
csillagok harmatával
pedig tudom,
hogy kiszárítja szívemet,
leszakad kezem súlyától
és tudom azt is,
kiszívja hiábavaló gondolataimat
mégis ringatom, ringatom…
hátha elalszik,
legalább egy percre.


Poate...

A fost o naştere!
A fost o moarte!
Şi a mai fost...
poate,
ceva-ntre ele...
un cîntec duios
sau un vaiet! (?)
Spuneţi-mi !
ce-a fost?!...

Talán

Volt a születés!
Volt a halál!
És közöttük volt egy kellemes dal
Vagy talán egy emberi jaj
Mondd: mi volt egyáltalán?!

Sub povara iubirii

Te-ai îndrăgostit de mine, Durere,
atît de tainic,
atît de deplin,
atît de etern!
şi-atît de spăimos
te-ai împlîntat în oasele mele,
încît au început să se sfarme
sub povara iubirii.

A szerelem súlya alatt

Te, Fájdalom, belém szerettél,
sanyarún titkos,
sohasem véges,
mégis végtelen!
És annyira félelmetesen
a csontjaim közé hatoltál
érzem, szétrobbanok
a szerelem súlya alatt.


Firul de fum

Am cules
nenumăratele tale furtuni
şi-am continuat să trăiesc
– prin bolul inocenţei –
în visul
transformat în firul de fum,
ce se strecoară
prin toate ungherele tale
cu veşnica pecete a arderii.

Füstszál

Megszámlálhatatlan
viharaidat gyűjtöttem össze,
megpróbáltam
átélni értetlenségedet.
És füstszállá
változtatott álmokat,
amik minden porcikámba behatoltak,
az esztelenség végtelen pecsétjével.


Priveam

Între noi
tremura de mult despărţirea
dezlănţuind furtuni de spaime,
în ploi dese de lacrimi.
Priveam cum te depărtezi
– fluture alb –
prin asfinţitul tăcerii
aripilor însîngerate de strigăte,
lăsîndu-mă să-mi gust întristările
înmiit de întregi.


Láttam

Hogy köztünk már régóta remegett az elválás
a rémület viharait idézve
könnyeink folytonos sürü esőjében
láttam amint távozol – te fehér lepke –
szárnyaid beolvadtak a szürkületbe
emléked bennem maradt egy kiáltással,
hogy megértsem ezt
a kegyetlen szomorúságot.


Blestem

Să-ţi fie frate geamăn chinul meu
şi gura uscată de dorul sărutului!
Ploaia-de-mine să te ude!
Pămîntul-de-mine să-ţi ardă tălpile!
În dorul-dorului să te-mprăştii,
mereu căutîndu-mă,
mereu negăsindu-mă!


Átok

Testvéred legyen a bánatom,
Legyen száraz az ajkad
a csókom utáni vágytól!
A nyári eső mosson tisztára
Az anyaföld örökítse talpad nyomát
A vágy kínjában olvadj meg
Keress mindig engemet
Úgysem találsz meg soha!

Neputinţă

Doamne,
m-ai aşezat la începutul unui drum
atît de lung, atît de greu!
Şi-n drum mi-ai semănat
tot lumînări aprinse
în locul copacilor verzi
ce-aveau să-mi ţină de umbră,
să nu mă ardă năvalnicul soare-de-viaţă.
Lumînările tale
mi-au vegheat drumul
în noaptea eclipsei totale,
dar lacrimile iernii mi-au ars mîinile
ce voiau să-mbrăţişeze
flacăra albă şi blîndă.


Tehetetlenség

Uram,
kegyetlen hosszú és nehéz útra indítottál!
Meggyújtott gyertyákat ültettél a zöld fák közé,
mik üdítőn legyezgettek volna,
hogy ne süssön annyira az élet égető napja
gyertyáid megvilágították utamat
életem fogyó éjjelén.
Könnyeim megégették tenyerem,
karom ölelni vágyta
a fehérség végtelen szelid fényét.


Cui să strig?

Ce rost, să mai strig timpului,
acestei lumi inerte şi surde?
cînd nu mai pot găsi
lacrima
din ochiul timpului
iar sufletul lumii
s-a stins în aduceri-aminte?!


Kinek kiáltsak?

Nincs értelme az időnek kiáltani,
ennek a süket és mozdulatlan világnak?
Mikor nem láthatom a könnyet
az idő szemében,
míg a világ lelke
emlékeimben haldoklik?

Timpul meu

Timpul meu unic,
aparte de celelalte timpuri,
s-a scurs atît de încet
pe lîngă mine,
încît nu mai ştiu
de l-am avut,
de-a fost cu adevărat al meu
sau
nu a fost decît iluzia unui timp
răstălmăcit de Doamna Vreme.


Az én időm

Csak az én időm páratlan,
nem hasonlít a többihez
csendesen folydogál mellettem
azt sem tudom, létezik-e számomra,
az enyém volt valóban?
Vagy nem volt egyéb, mint illúzió,
melyet az Idő asszonya hazudott nekem.


Priveşte-mă!

Sînt ghemul de alge
prins în vîltoarea apelor.
Miezul de singurătate,
frumoasă şi rece,
ce trece prin lume
ca umbra unei deşertăciuni
fără nume:
învăluindu-te,
adunîndu-te,
risipindu-te!


Nézz reám!

A vizek sodrába dobott
alga – gén vagyok.
Az egyedüllét tökéletessége,
szépen és hidegen,
mi áttűnik a világon
névtelenként az árnyékba.
összegyűjtve a szétszórt fényeket.


Unica oră a zilei

Cînd se întunecă
devin cenuşie,
mă dizolv în obscuritatea opacă
o dată cu gîndurile
în această
unică oră a zilei
plină de semnificaţii
ce-mi bate-n uşă:
e ora ispăşirii!
mereu izbăvită
nicicînd ispăşită.


A nappal egyetlen órája

Mikor alkonyodik, szürkévé válok
beolvadok a sötétség homályába
egyedül gondjaimmal.
Egyedülálló óra
tartalommal teli
kopogtat az ajtómon:
mert eljött a bűnhődés pillanata,
eddig megmenekültél,
de sokszor megbűnhődtél.


Cum aş putea?

Cum aş putea
să mai zăbovesc în ziua de ieri
să mai pot aştepta la porţile lui mîine
fără să mă-mpiedic de iremediabilul azi,
care hoţeşte-mi fuge din mînă?
Cum să păstrez fărîma de clipă a mea
cînd ieri mă respinge lui mîine?

Hogyan tudnék?

Hogyan tudnék megrekedni a tegnapban,
hogy a holnap küszöbén várhassak,
mert belebotlok az elrontott mába.
Mint ügyetlen tolvaj, kihull kezemből.
Hogyan tudnám megőrizni
a perc egy pirinyó részét mikor a tegnapok
mindig a holnaphoz sodornak.


O toamnă bezmetică

O toamnă bezmetică
trece mereu peste mine
cînd soarele răsare
de dincolo de răsfrîngerea clipei,
unde doar veşnicia sparge
cerul şi ferestrele zborului
zvîrlindu-mă pe o creastă de vînt.


A dühös ősz

A tomboló ősz
vágtat rajtam keresztül
pirkadattól, mikor a pillanat eltűnik
mikor az örökkévalóság megőrizné
az eget és a szárnyalás nyílásait
elszórva engem a hideg szélbe.


Un loc anume

Daţi-mi un pămînt nou
în care să-mi pot înfige rădăcinile
cu aripi pînă la cer
un pămînt nou − ca o viaţă nouă −
care să nu-mi amintească nimic
de pămîntul unde am fost
atît de tare rănit.


Ama bizonyos hely

Ismeretlen földet adjatok nekem,
ahol elültethetem gyökereimet
új földet – mi új életet jelez –
ahol semmire nem emlékezem
arra a földre sem,
ahol annyira megsebzett voltam.

Fragment din volum